Mindig is a hagyományos japán szobáról álmodtam. A tatami illata, a minimalista bútorok, a természet közelsége… mindez egyfajta békét és harmóniát árasztott a képeken. Vágyam valóra vált, és egy ilyen szobában tölthettünk a szülőknél az éjszakákat.
Csakhogy arra senki nem készített fel, hogy ezeknek a szobáknak a négy fala abból a papírszerű anyagból van, amelyet faállvány keretez. Ez még nem is lenne probléma, de két oldala közvetlenül a kerttel áll kapcsolatban, míg a másik két oldal teraszos üvegajtókkal csatlakozik a házhoz. Ez a „szerény” szoba leginkább egy kerti pavilonhoz hasonlít, ami csodálatos élmény napközben. De éjjel…
Nos, éjjel piszok hideg volt.
Fűtés nincs benne, csak egy vastag takarót kaptam, ami elsőre bőven elégnek tűnt. Azonban hajnalban, mikor a hőmérséklet még tovább zuhant, már nem volt annyira kényelmes. A függönyök funkcióját sem tudtam megfejteni. Vajon azért vannak, hogy ne lássanak be, vagy hogy ne lássak ki? Akárhogy is, a hideg levegő akadálytalanul áramlott be a papír- és üvegfalak között.
Hajnalban aztán, mikor már nem tudtam aludni a hidegtől, észrevettem valami furcsát. Az egyik takarónak ujja is van. Először még álmomban nem értettem, de ahogy lassan ébredezni kezdtem, felfogtam: ez nem akármilyen takaró, hanem egy hagyományos japán köpeny, amit egyszerűen magamra lehet venni. Belebújtam, és azonnal éreztem, ahogy a testem meleget kezd termelni. Mintha átöleltek volna.
Talán az éjszaka hidege nem volt kényelmes, de valahol mégis élveztem. Az egyszerűség, a természet közelsége, a reggeli frissesség mind emlékeztetett arra, miért is vágytam erre a szobára. Egy kis kényelmetlenség árán, de valami nagyon emberit és valódit tapasztalhattam meg.
